Akin többször is átgázolt a történelem

Kész históriás képeskönyv az élete a Gulágot megjárt kállósemjéni Fodor Mikósnak. Bárhol ütjük fel, mindenhol lebilincselő és tanulságos történeteket találunk. Mint aki megfakult filmkockákat néz, olyan élvezettel hallgattuk a 90 éves férfi visszaemlékezéseit.

Négykézláb másztunk a tárnában, a térdünkről lement a bőr.” Fodor Miklós

A tökföldet bombázták

Elsőként arról a negyedikes elemista sihederről, akit nyúlra vadászni vitt magával az egykori híres miniszterelnök, Kállay Miklós fia, Kállay András. A majdani kormányzói testőrfőhadnagy két erős fiút kért az iskolaigazgatótól, s a kis Miklós akkor látott először vadászfegyvert működés közben. A méltóságos úr a kanális hídjánál rálőtt egy kutyára, az üres kapszli a fiú orra előtt koppant az ablaküvegen. S milyen nagy szervező az élet: az a puska később vadászként a tulajdonába került. Egy vadőr vásárolta meg egy kommunistától, s adta tovább. Évtizedek múlva szolgáltatta vissza a hazatérő leszármazottaknak, ma már csak egy hasonmás pihen az előszoba falán.

Aztán jött a II. világháború. Az akkor történtekre már Margit néni, Fodor Miklós felesége is élénken emlékszik. Az uradalom előtti magas fákra másztak, s onnan nézték Kótaj bombázását. A pilóta a tökföld fölött oldotta ki a bombákat, rohamsisaknak nézve a megcsillanó tökhéjakat.

– Mennyi csingilingi hullik az égből – kiabáltak a lányok sikongatva a fiúknak. Ugyanígy nézték végig a nagy állomás bombázását is. Akkor még nem értették, miért visznek frissen szedett virágot a nagyobbacska lányok a Nyíregyháza felől érkező németeknek, s miért rejtőztek a szalmazsák alá – ráfektetve egy legényt is –, amikor fél órával később azt kiabálták: jönnek az oroszok. Pedig ez így ment felváltva egy ideig. De nem is kell azt egy aprócska gyereklánynak megérteni, minek a „bárisnya” az orosznak, s miért lőtték főbe annak a családnak a férfitagjait, akik előzőleg német tiszteket ebédeltettek.

A németeknek is nekiment

– A háború végén Erdőbénye és Baskó környékén bujkáltam, amikor elfogtak az oroszok. Kassára vittek, onnan pedig Eperjeskére, ahonnan egy ezerfős csoportot indítottak el gyalog Lengyelország felé. Éjjel egy kastélyban tartottunk pihenőt, ahonnan dolgát végezni sem engedtek ki senkit. Az egyik magyar kénytelen volt a saját tarisznyájába piszkítani, s helyszűke miatt egy szögre akasztotta. Nem úgy az öt német, akiket másnap agyonlőve találtunk a kastély parkjában. Fontosabb volt nekik a higiénia, mint az életük – mesélte Fodor Miklós.

Így került mesélőnk Petrovenka lágerébe. Azt az előadást se feledi soha, amit a fogvatartottak rendeztek az őreik és a maguk szórakoztatására. Amikor rázendítettek egy a Fekete Pál-slágerre, s énekelték, hogy „Szeretnék még egyszer húszéves lenni, egymáshoz simulva, dalolva menni…”, a kállósemjéni levente elsírta magát. – Mi a baj, öcsém? – kérdezte tőle a mellette ülő törzsőrmester. – Én még nem vagyok 20 éves – hangzott a sokatmondó felelet a 18 éves fiútól. A lágerben üvegesnek adta ki magát, mindent úgy csinált, ahogy azt otthon a tót üvegesektől elleste. Kezdetben nem neki volt a legrosszabb dolga, bár naponta csak kétszer adtak enni, megőrizte régi kondícióját. Attól kezdve pedig különösen megpakolta a csajkáját a szlovák főszakács, amikor két németet is elagyabugyált, mert azok „szar magyarnak” nevezték őt és honfitársait. A másodikat – egy harmadosztályú munkást, akinek a feneke kinn volt a nadrágból – a saját facipőjével kalapált el.

Vizes bányában robotolva

– Akkor lett vége a „jó világnak”, amikor az erőmet látva vizes szénbányába küldtek, s a beosztásomat átadták egy valódi üvegesnek. Négykézláb másztunk a tárnában, a térdünkről lement a bőr, a szenet pedig kendőbe kötve cipeltük. Fűtetlen épületben, deszkapriccsen aludtunk télen is, zsákokat tekertem magamra, hogy meg ne fagyjak. De többször is megfáztam, s egy tüdőgyulladás alkalmával meg voltam győződve: eljött a vég. Mígnem 2 év és 8 hónap után lesoványodva, összetörve – egy német sapkával a fejemen, gimnasztyorkában és bricsesz nadrágban – 1950-ben hazairányítottak Magyarországra – tódultak az emlékek.

Itthon sírtak, amikor Fodor Miklóst meglátták, nem is remélték, hogy valaha hazatér. De a megpróbáltatásoknak ezzel még nem voltvége. Az ötvenes években a család kuláklistára került, elszegényedtek, s az egykori kocsmatulajdonosok kénytelenek voltak egyetlen szobában meghúzni magukat. De ezt is túlélték. Fodor Miklós végül gépkocsivezető lett, teherautót, buszt és mentőautót is vezetett, s kiváló dolgozóként, balesetmentes vezetéssel a háta mögött vonul nyugdíjba. Még 90 esztendősen is megmetszi a szőlőt, a feleségével az idén tavasszal ünnepelték a 60. házassági évfordulójukat.

Matyasovszki József


Magyar vért kívántak

Fodor Miklós fiatal leventeként a háború vége felé – amikor a partizánok felrobbantották a hidat Podolinnál – a nyugatra szökést fontolgatta. Tudta, az összeszedett rongyos magyar katonákat málenkij robotra viszik. Mivel kissé jobban öltözött volt a többinél, csaknem megúszta, de egy jó szándékú szlovák utánakurjantotta, hogy „az is magyar”. Sok jót később sem várhatott tőlük. Egyszer – betérve egy kocsmába – három magyar vérre szomjazó szlovák majdnem megölte. Már emelték a széket, hogy agyonverik, amikor eszébe jutott, hogy ott a farzsebében a német revolver, amit egy katonától vett. A támadókat a súlyzár csattanása rettentette vissza a szándékuktól.

Forrás: http://feedproxy.google.com/~r/szon/nagykallo/~3/qm4KB3iDIcg/3528907
Felkapott
További hírek